Sajnálom. Sajnálom, hogy ne tudok eleget fent lenni, hogy jobb rész posztoljak. Sajnálom, hogy ha már nem elég jó a történet, én mindent megteszek érte, hogy a legjobb legyen. Kaptam egy kommentet, ami ráébresztett, hogy tényleg egyre kevesebbet vagyok fent itt. Csak hát napi egy órából hogy írjak meg vagy 10 blogra részeket? Na, ez az én gondom. :(
Jó olvasást! :) Hosszabb, eseménydúsabb, CSAK nektek! xoxo
- Mi a baj, Kinga? - pislogott nagyokat Léna, amikor észrevette a könnyeimet.
Szomorúan legyintettem, és lehajtott fejjel tovább sétáltam. Pár perc elteltével Mary szólalt meg.
- Kinga! Mégis mi történt?
- Meg... megcsókolta - böktem ki, és egy újabb sírás roham kapott el. Mindketten döbbenten néztek rám, látszólag nem erre számítottak.
- Mikor? - emelte fel a fejem Mary.
- Amikor bementem... Akkor... és... miért velem történik ez? - bőgtem el magam újra.
Miért én vagyok az, akit ennyire nem szeret az élet? Miért én vagyok az, akivel ilyen igazságtalan az univerzum? Miért én vagyok az a szerencsétlen, aki olyan srácba zúg bele, akit egyáltalán nem érdeklek? Ez az ami érdekelne... Miért?
Húsz perccel később megérkeztünk a party-kellékboltba, és egyből keresgélni kezdtünk dolgokat. Szinte egy másodperccel később megcsörrent a telefonom. Ricsi az.
Kinyomtam. nem akartam vele úgy beszéni, hogy hallja a hangomon, hogy sírtam. Inkább írtam egy SMS-t.
Szia. Elmentem Léniékkel vásárolni. Ha zenéket kell még letölteni, akkor Nirvana-t, Ramones-t, meg amiket hallgat. Vagy kérdezd Mátét. Most mennem kell.
Nem sokat kellett várnom. Az üzi elküldése után már érkezet a válasz.
Mikor jössz vissza? Baj van? Csak mert nem szóltál, hogy elmész.
Ha tudná, hogy nekem mekkora is a baj. Konkrétan egy világ omlott bennem össze.
Nem tudom. Ha végeztünk.
Erre már nem érkezett válasz. Ahha, gondoltam...
Megfordultam, és szembetaláltam magam a tükörképemmel. Lefojt a festékem, vörös az egész arcom. Hogy nézek én ki??? Odabaktattam Mary-hez, és kértem tőle zsepit, és szempillaspirált, majd megkerestem a mosdót.
Szembetaláltam magam újra a tükörképemmel. Megtöröltem az arcom, és mély levegőt véve elkezdtem lemosni a sminkem.
Felraktam az újat, és műmosollyal az arcomon léptem ki az ajtón. Megkerestem a lányokat.
Épp Léna mondta, hogy csukjam be a szemem, és elfordult. megtettem amit kért, majd amikor mondta, hogy nyissam ki, felsikítottam.
A drága Lénán egy ilyesztő (magam sem tudom megmondani milyen) maszk volt, amitől majdnem szívrohamot kaptam.
Nevetve vette le magáról, és én meg szinte lefagytam. Se szó, se beszéd. Se kép, se hang.
Nos, a buli elejét kihagytam. Nem voltam jól, de természetesen felköszöntöttem Dinát a többiekkel.
Átadták a többiek az ajikat, és meg utolsóként álltam "sorba".
- Na neee! - emelte fel a hangját, amikor kinyitotta. Egyből meggkönnyezte a dolgot, és átölelt.
- Honnan van? - pislogott, miközben a könnyeive küszködött.
- A koncertről - mosolyogtam. - Sokat dolgoztam érte. Igazából csak spanyolul szidkóztam - nevettem fel az emlék hatására.
- És vissza is nézheted - adott át Levi egy CD-t.
- Ezt most nem mondod komolyan? - háborodtam fel. A szemét gyerek meg vigyorogva bólogatni kedzett, az osztályom meg elröhögte magát.
- Neked megvan? - "fulladozott" Hella.
- Ez örök emlék - röhögte Oli.
- És ki hallotta meg az ordibálást? - nevetett Dina, miután elmeséltük neki a sztorit.
- Asszem' Carlos - mondtam, és újra rámjött egy nevető-roham.
- Köszönöm - ölelt át.
A bulin kábé még húsz percig vettem részt, majd visszamentem a koliba,ami üres volt. Persze, mert mindenki Dina party-ján lóg. Nekem meg a hülye szerelmi bánatom miatt nincs kedvem.