:') <3 - csak ennyi
xx Chloe
Amint odaértünk észrevettük, hogy be van zárva, alias mehettünk vissza. Pedig örültem volna., hogy végre megint kiszakadhatok a suliból. Nem végig, csak egy kicsit.
És nem csak azért, mert félelmetes belegondolni, hogy kicsit több, mint három év múlva már nem leszünk egymásnak. Hogy nem rohangálunk a folyosón a kollégiumban, nem nyomják az arcomba a koszos ruhájukat, vagy nem másznak bele az aurámba. Nem lesz többé az, ahogy a sulis programokat tárgyaljuk ki, nem lesz az, hogy szidjuk a sulit, és várjuk a nyarat. És a legszomorúbb, hogy... hogy nem leszünk itt egymásnak. Mindenki megy vissza az ország abba a felébe, ahonnan jött, jobb esetben összeköltözik valakivel, vagy albérletbe megy. Olyan lesz, mintha ez a négy év meg sem történt volna, mintha álmodtuk volna az egészet. És ha találkoztunk valakivel ebből az időből, elkap a 'deja vu' érzés, és mosolyt csal mindkettőnk arcára.
És vajon milyen lesz az 5, 10, és 15 éves osztálytalálkozó? Borzasztó rossz érzés lenne, ha nem emlékeznénk egymásra, vagy a régi nagy barátságokból csak egy 'helló-szia' maradna meg.
Nem szabad előrehaladnom ennyire. Valahogy le kell lassítanom az időt, és kiélvezni minden egyes percet a kilencedik osztályban.
- Hol a francban van a telefonom? - kaptam fel a fejem, miután többször is végigtapogattam a zsebem. - Visszamegyek, biztos ott hagytam - mondtam Dinának, aki bólintott, majd egy gyors köszönés után elváltak az útjaink. Én visszafele, ő pedig végigment a többi úton, egyenesen a koliba.
Szerencsére megvolt ugyan ott, ahol hagytam, amikor telefonálni akartam. Bár fogalmam sincs kinek, és miért.
Öt perc múlva már a a telefonom zenélő hangját hallgattam, ugyanis Dina hívott. Felvettem, és hevesen kezdett magyarázni.
- Azt mondod, keresett? - kérdeztem fülig érő vigyorral, szorosan magamhoz szorítva a telefonom. Elképzelni sem merem, hogy mit akarhatott, hogy mi volt olyan sürgős, vagy mégis miért velem akart beszélni. Valamit akart, és most nem tudom, mert megint balfék voltam.
- Igen, de akkor hívott, mielőtt elindultak haza.
- Haza? Hova haza? - zavarodtam össze, hiszen nem nagyon értettem ezt a dolgot.
- Annyi, hogy hazamegy hétvégére, és előtte beszélni akart veled. Személyesen - tette hozzá. Úgy éreztem magam, mint True Jackson egy rosszabb napján. Nem, annál sokkalta rosszabbul.
A koliba érve egyből bekapcsoltam a gépemet, hátha fent van a neten, vagy a Skpye-n, vagy tudom is én hol, de valahol legyen online. Pechem volt, mert tévedtem. Igen, ennyit a reményről. Elhitetik az emberrel, hogy létezik, és amikor hisz benne, valahogy eltűnik- Jó, ez csak egy beszélgetés lett volna, de mi van akkor, ha nem csak az történt volna? Ha mondjuk kiderülnek dolgok, amik eddig is igazak voltak, csak a másik nem tudott róla? Igen, ezért van a remény. A sors pedig azért, hogy megvalósítsa azt, de most valahogy a Kinga-féle "pancser-péntek" napot tartottam meg. Gratulálok.
De a tudatalattimból a felszínre szökött gondolatok azt súgták, hogy talán a nyár több reményt nyújt. Mármint... lehet most nem lett volna alkalmas. Elvégre itt az év vége mindjárt, és még csak esélyünk sem lett volna beszélni, vagy... talán... á, miket gondolok?! Hova akarna velem összejönni???