Szeptember 29. Hétfő

Úgy érzem egyedül vagyok. Olyan, mintha nincs senki akire támaszkodhatni tudnék.
Ma hajnalban keltem. Annyira, hogy még csak épp kezdett világosodni. Unalmamban elkezdtem zenét hallgatni, és dúdolni.
Elkészültünk D-vel, és mentünk a suliba. Egyedül voltam, de nem gond, hisz nem én vagyok a világ középpontja. Nem is szeretném.
A koliban délután egyedül voltam (Dina randizik), és bekapcsoltam a Green day Boulevard of Broken Dreams-t, és énekeltem. Folyamatosra állítottam, és folyamatosan is énekeltem.
Fogtam a gitárom, és elkezdtem játszani a dalt. Járkáltam egy kicsit a szobámban, és énekelgettem. Volt, hogy csak egymagamban álltam, összefontam magam előtt a karom, és mosolyogva ringatóztam. Visszagondoltam a régi emlékeimre, amikhez köt a szám. Rengeteg van.
10 éves voltam. Akkor került ki ez a szám, ami azonnal a kedvencem lett. Az első versenyemre készültem a Deszka Club-ban. Borzalmasan izgultam, ami nem is csoda. Bekapcsoltam a rádiót, és épp a Boulevard of Broken Dreams ment. Megnyugtatott, és amint vége lett, hívtak, hogy én jövök. Megnyertem a versenyt, és azóta is ez a szerencse-számom.
Vagy amikor először mentem egy világversenyre.
Már kezdett meleg lenni. Így, júniusban, kezd teljesen nyári hangulat lenni. 
- Kin! Nézd, kaptunk meghívót egy világversenyre, ahova hivatalosak vagyunk. Szeretném, ha te is rész vennél rajta, így nagyobb hírneve lesz a DC-nek, és, persze, neked is. Mit szólsz?
*a verseny napján*
- Kin, tíz perc! - jött be egy magyar szervező. Most vagyok először Angliában, ami nagyon szép hely. Utoljára meghallgattam véletlenszerűen egy Green day számot, ami történetesen a Boulevard of Broken Dreams volt. Segített, mert nyertem.
És ez a szám az, ami keresztül vitt a legnehezebb dolgokon. Nem volt olyan helyzet, amikor ne "mutatott" volna megoldást. vagy ne "segített" volna.